Hó és Show

Nem írtam már jó ideje, mi? Tudom, tudom…

Az első említésre méltó dolog, ami történt az elmúlt 4 hétben, a november 22-én tartott országbemutató előadásom volt Magyarországról a többi Erasmusos diák számára. Erasmusos diákként egyedül vagyok itt magyar, de múlt hétfőn kiderült, hogy egy egész ostravai magyarok szervezete van a városközpontban; ami nekem is nagyon jó hír, de még jobb hír egy barátomnak, Misinek, aki felvidéki magyar, és sima diákként tanul itt szeptember óta. Van is még pár másik magyar diák is, akikről tudnak (például egy lány az orvosin) szóval biztosra veszem, hogy hasznos lesz neki a találkozó (és hazamegyek karácsonyra, és csak vizsgázni jövök vissza, nekem nem olyan nagy dolog). Szóval még egyszer, tartottam egy előadást Magyarországról, ami egyszerűen a normális stílusomban készült, de a többiek azt mondták, nagyon vicces volt (ami a végcélom volt), mégis (remélhetőleg) tanulhattak valamit a gyönyörű, apró országomról.

A második említésre méltó dolog a  Kings On Ice műkorcsolyázó show volt november 30-án, amire ketten mentünk Dashával. Klaudia (a szobatársam) eredetileg velünk akart jönni, de a jegy 699 CZK (~8.000 Ft) volt, és ép, hogy visszajött Budapestről, és mostantól kezdve szinte minden hétvégén utazik valahova (igeen, néhányan így élik itt az Erasmust, nem sok mindent lehet megnézni Ostrava környékén, szóval körbeutazzák Európát), tehát úgy döntött, most nem csatlakozik hozzánk. Így is van hármunknak egy filmnézős csoportunk, szóval vagyunk eleget együtt.

A műsor a város totál másik végében volt, és nagyjából akkoriban kezdett el havazni, hogy elhagytuk a kolit. Fun fact: itt mindig havazik, ha valami érdekes/fontos történik, és másnap estére el is olvad a hó. De vissza a témához: épségben megérkeztünk, megtaláltuk a helyünket, és még ha a videóink szörnyű minőségűek is (ha a legolcsóbb jegyet veszed, ne számíts jobbra), legalább mindent jól láttunk, és élvezhettünk a kétórás műsort, amit az Európa minden pontjából érkező (de  legtöbbjük orosz volt, mily meglepő) műkorcsolyázók mutattak be, a főattrakció pedig Evgeni Plushenko volt Edvin Marton élő hegedűjátékával; és a második kedvencünk a műsorból (természetesen Plushenko volt a legjobbak legjobbja a szívünkben) Chris volt (oké, nem emlékszem a srác nevére, de pont úgy nézett ki, mint a mi Chrisünk), aki Bruno Mars Uptown Funk című számára korcsolyázott (ami nekem dupla szerelem, ez a szám volt a gólyatánc zenéje Pécsett). Mire hazaindultunk, elég nagy volt  ahhoz a hó, hogy hóembert építhessek, szóval üdvözöljétek Bélát:

A harmadik említésre méltó dolog tegnap történt. 2 másik anglisztikás Erasmus-diákkal (Magda és Jola, mindketten lengyelek) megpróbáltunk bejutni az egyetemi angol nyelvű színház szemináriumra, de kissé későn akartunk csatlakozni, de tegnap láthattuk a végsőstádiumát a musicalnek, amin dolgoztak: egy rész a Buffy, a vámnpírok réméből. Ha figyelembe vesszük, hogy nem profik, nagyszerű műsort adtak, és pont annyira volt poénos, amennyire kellett. És megint elkezdett havazni, szóval elmentem sétálni, mielőtt megint elolvadna a hó, és a hely pont olyan lehangoló lenne, mint mindig.

Változások

Szóval október közepén kiderült, hogy a Vítkovice kollégium, ahol eddig laktam be fog zárni év végén a diákhiány miatt. A baj ezzel csak az, hogy ez NEM a tanév végét jelentette, hanem a naptári évét, és ez mindannyiunkat nagyon felhúzott. Szerencsére nem sokan jönnek messzebbről, hogy Ostravában tanuljanak, szóval a másik két kollégium (Poruba, Hladnov) sem volt tele, így el tudtunk költözni. Mind a három ember, akit ismertem Vítkovicéből (oké, többet is ismerek, de ketten közülük Erasmusosok, a harmadik lány pedig a blokkunkban a mellettünk levő szobában lakott) Hladnovba költözött, és nem akartam olyan helyen lakni, ami 30 percre van a sulitól (+séta), minden nap buli van (és mindenhol hangos spanyolok; nincs harag, de tényleg nagyon hangosak), szóval úgy döntöttem, és is oda megyek.

Kaptam két új szobatársat, Klaudia Lengyelországból és and Helena Németországból, mindketten nagyon rendesek, és el tudnak viselni, szóval azt hiszem, nem kell majd megint költöznöm.

Emellett a nagynéném családja és a nagymamám meglátogattak Ostravában múlt héten, és elmentünk az állatkertbe és Opavába; nem nagyon van mit mesélni, a moráviai része Csehországnak végső soron nem a szépségéről, hanem a nehéziparáról híres. Opava sokkal szebb, mint Ostrava, de még ettől nem érzem magam otthon Csehországban, még akkor sem, ha nagynéném jobban otthon érzi magát itt, mint Horvátországban (vagy Lengyelországban, Krakkóban).

Múlt pénteken volt egy lengyel beköltözős buli a koliban, mert nem csak én költöztem be mostanában. Nagyon jól éreztem maga, és kiderült, hogy nem dobnának ki egy lengyel házibuliról (vagy bármilyen buliról), mert nekik is megvan a maguk mulatós zenéje, és arra tudok táncolni. Sajnos én voltam az utolsó, aki elhagyta a bulit, fél kettőkor, és nem volt kedvem elmenni bulizni a Stodolní utcára.

Ezen a héten csütörtökön pár lánnyal elmentünk a színházba megnézni egy operát. Ami érdekes volt benne, az az volt, hogy a színészek olaszul énekeltek, és feliratozva volt! persze szinte semmit nem értettem belőle (4 év olasz az iskolában? NON PARLO ITALIANO FRATELLI E SORELLE!), de az ének és a színészi játék maga volt olyan jó, hogy megérte végignézni (és amúgy is ingyen volt, szóval miért ne). A történet elég banális volt, egy csoport férfi „péntek este a fiúkkal”-t tartott egyiküknél, és elszórakoztak, sportot néztek, sakkoztak, elpezsgőzgettek, és a barátnőik, feleségeik, vagy mittomén micsodáik meg akarták tudni, mit csinálnak ott, szóval megpróbálták ellopni a kulcsaikat, és belopózni a “bulijukra”.

Szombaton pár másik Erasmusos diákkal elmentünk kutyákat sétáltatni egy közeli falu menhelyére, és néhányan beleszerettek a kutyusaikba (főleg Dasha, egy orosz lány). Az én négylábúm sokkal izgatottabb volt amiatt, hogy szabadon rohangálhat, minthogy játsszon velem, szóval az lett az egészből, hogy rohantam utána azt kiabálva, hogy “SZABADSÁÁÁÁG” és “VALLHALLÁBAAA”. Az én szőrös kis barátom nem volt valami fotogén (viszont meg tudtam vele mászatni az A-alakú kutyalétrát! És mikor leesett a nyakörve, türelmesen megvárta, míg visszateszem), szóval nem tudtam jó képet csinálni róla, de egy spanyol srác, Dani kutyija hatalmas mémekhez segített bennünket:

 (ennyi volt, végeztem veled)

 (mi a szar!)

 (azt hallottam, szart keversz)

 (nyald meg a seggem, szuka)

(mi a fasz, szuka?!)

Nagyjából ennyit érdemes megemlíteni az elmúlt pár hétből; egyébként szombaton elkezdett havazni, szóval hamarosan nem lesz annyira lehangoló ez a hely a sok sötét épületével.

Narancssárga, és összetevői

Avagy Halloween, és végső soron az ősz alapjáraton.

Be kell vallanom, hogy sokáig nem szerettem az őszt, és hogy Ostrava nem volt elég érdekes hely a számomra, valamiért nem tudtam szépséget találni a városban. Az itteni emberek remekek, és az összes Erasmushoz kapcsolódó ember túlontúl remek, de mégis, köszönhetően a nehézipar nagy mértékű jelenlétének, főleg Vítkovicében, ahol lakom, minden, amit láttam, a ronda gyárak és a bányák voltak. Miután lefordítottam a “důl” szót, ami rengeteg villamos- és buszmegálló nevében szerepel, és azt jelenti, hogy “akna”, egyáltalán nem segített a város felé irányuló rossz érzéseimmel kapcsolatban, hisz mindig emlékeztetett, hogy a szépségnek ára van. Nem mintha egyébként nem tudtam volna, de az, hogy erre napi szinten emlékeztessenek (legalább kétszer, hisz általában ugyanazok között a megállók között utazom), úgy hiszem, egy kissé sok a törékeny lelkemnek.

[ez csak egy része az ipari városrésznek, ami mellett minden nap elmegyek, ha a belvárosba tartok]

Az ősz egy kicsit hasonló a számomra, ez a természet éves elhalálozásának időszaka. És még ha tudom is,, hogy egy hosszú, hideg, fehér éjszaka után újjászületik, egy kicsit nehéz elengednem a nyarat és a zöld leveleket, é néznem, ahogy először sárgává változnak, aztán narancssárgává, és pirossá, és barnává, aztán elhagyják a fa ágait, amint az öreg emberek haja hagyja el a fejüket. Nincs több virág, csak a színes levelek festik a földet, amint védelmező szőnyeget képeznek a talajon, hogy megóvják a téltől. És azt hiszem, részben ezért is szeretem Skandináviát és a fenyőket, nem látod az örökzöldeket haldokolni, hisz örökké zöldek.

De ezek az érzések megváltoztak, mikor egyik nap tettem egy sétát a Komenského sady-ban, egy gyönyörű és óriási parkban az Ostravice folyó partján. Az  hely csodálatos, a fű zöld, a fák hatalmasak, a levelek gyönyörűen festik a földet, és rengetegen sétáltatják arra a kutyájukat, szóval képzelheted, mennyország volt a számomra. Ott nem éreztem, hogy a belvárosban vagyok, hanem inkább azt, hogy a természetben vagyok, azzal körülvéve, ami vagyok, élő hússal és vérrel, természettel, ami lélegzik, és aminek a szíve dobban minden egyes megtett lépésemkor; és nem halott téglával, fémmel és műanyaggal.

A másik érdekes, és narancssárgával kapcsolatos dolog, ami történt, az a Halloween-party volt a Marley klubban már október 25-én. Már mielőtt Ostravába jöttem, szuper izgatott voltam, nagyon szeretek beöltözni,, de valami ismeretlen oknál fogva eddig mindig megbetegedtem, mikor Halloween-party jött, szóval most nagyon odafigyeltem az egészségemre, míg a buli elkezdődött. Hoztam magamnak ruhát otthonról (aminek a varrását három helyen is meg kellett javítanom), és végül találtunk magunknak egy bulit is. Két cseh Erasmusos várt ránk a villamosmegállóban, bár végül én voltam az egyetlen, aki ott találkozott velük, a többiek később közvetlen oda jöttek, ahol a buli volt. nem volt olcsó, 70 CZK-ba került, és be kell vallanom, hogy bár éjjel 3-ig terveztem maradni, amikor a bulinak vége volt, a zene olyan szörnyű volt, hogy 1:30-kor leléptem. Persze, tudom, nem a zene, hanem az emberek csinálják a bulit, de mikor körülbelül 20 ember (és további kb 30-40, kit nem ismertünk) egyetért, hogy a buli szar, akkor agy eséllyel a buli tényleg szar. Mindent megpróbáltunk, hogy jól érezzük magunkat, komolyan, és nagyon szeretem azokkal az emberekkel tölteni az időm, akik mind időt s energiát fektettek abba, hogy Piroskáknak, Zombikak, Vámpíroknak, stb.-nek öltözzenek… és amíg tudtunk táncolni a zenére, azt meg is tettük, de már nem tudom, mi a rosszabb, egy cseh DJ vag egy Latino party… ^^” De a cseheknek se tetszett, szóval lehet,csak az a DJ volt fos (nagyon tényleg.). De az vicces volt, Denisa azt mondta, szeretné, ha Porubában laknék (az ő kolijuk), és minden nap tudnánk együtt bulizni.

De Chris, egy imádnivaló lengyel srác, akiről már meséltem, megkért, hogy írjak erről a buliról is, és megígértem neki, szóval tessék, ember! Legközelebb találjuk egy jobb bulit magunknak valamerre!

Rock’n’Roll Angel

Igen, ez én lennék.

Mikor megláttam a plakátot, hogy a Lordi Ostravába jön, az első gondolatom az volt, hogy elmegyek, és féltékennyé teszem a csoporttársam, Dávidot, hisz ő sokkal jobban szereit őket nálam (én ismerem kb 10 szám refrénjét, és ez minden?), de valami (főként anyagi) oknál fogva nem tettem semmit, hogy elérjem ezt a célt. Aztán tegnap valaki írt az Erasmus-facebook csoportunkba, hogy van egy szabad VIP-jegye (igazából ülőjegy), és hogy olcsóbban eladná (eredetileg 890 CZK, én megkaptam 500-ért), mert akinek eredetileg szánta a jegyet, egészségügyi problémák miatt nem tudott elmenni. Megegyeztünk, hogy a kolink előtt találkozunk, és odaadta  jegyet.

Végül rohannom kellett a villamohoz, és majdnem nem tudtam enni, és befejezni a sminkem (egyébként is 10 perc alatt kellett hajat mosnom, és 5 alatt megszárítani), szóval rúzs nélkül hagytam el a kolit, félig vizes hajjal, és egy csomag Manner nápolyival, így tudtam enni a villamoson, és befejezni a sminkem (csodálkoznál, hogy mennyire igaz, hogy gyakorlat teszi a [rúzs]mestert), de végül minden tökéletes volt, mikor megérkeztem az ostravai Garage Clubba, időben voltam, és még egy sört is tudtam rendelni, mielőtt a koncert elkezdődött (de nem volt üveges sörük… fájt).

Volt két banda is a Lordi előtt, akikről ezelőtt még nem is hallottam (szégyen. szégyen. szégyen. ding-ding-ding) és végül is meghallgattam őket, és komolyan jók voltak, de mivel egyik számukat sem ismertem, nem tudtam őket eléggé élvezni ahhoz, hogy a buli közepébe vágjak (egyébként ötletem sincs, mi bajuk volt az embereknek, de szinte senkit nem láttam ugrálni vagy headbagelni, a pogóról nem is beszélve, ami a leginkább alapja egy jó koncertnek. ostravai emberek, mi baj van veletek?!) dee mikor végre hallottam egy számot, amit ismertem (nagyjából; Blood Red Sandman) úgy döntöttem, hogy francba is, bulizni akarok! És kb az ötödik sorba mentem, és elkezdtem ugrálni és headbangelni. Ismered azt az érzést, mikor Mr Lordi legalább ötször rád mutat a koncert alatt, és kábé tízszer a szemedbe néz? Halott voltam.

Persze végül alig volt hangom, annyit ordibáltam nekik. Amúgy voltál már valaha Lordi koncerten? Igazi műsort csinálnak, minden szám után vagy van egy jelenet, vagy Mr Lordi maga beszél a közönséghez, megkérdezi, hogy akarnak-e még, és bemutatja, mennyire beszélni az ország nyelvét (persze semmit nem értettem a csehből, azon kívül, hogy “köszi” és “kurva”, hehe). DE nem lehetett beszélni velük, vagy autogramot szerezni, meg semmi, szóval ott “ragadtam” a másik két zenekarral, mivel még nem igazán akartam hazamenni, rengeteg időm volt, míg elment a villamos, és tetszett eléggé a két első banda ahhoz, hogy körülöttük ólálkodjak.

Először az első, inkább goth banda, a Silver Dust egyik tagja megkérdezett, hogy akarok-e egy közös képet velük (persze! Végső soron fizettem a koncertért, szóval miért távozzak valami személyes nélkül? Nem sikerült egy dobverőt vagy pengetőt se elkapnom, bár közel voltam ahhoz, hogy elkapjam Mr Lordi használt törölközőjét), szóval megkértünk egy cseh hölgyet, hogy csináljon rólunk egy képet (fent látható); majd miután kicsit beszélgettem velük (nagyon kedvesek, tényleg, és a zenéjük is nagyon jó, nézd meg: http://www.silver-dust.net/ van angol verzió is), a másik banda, a Shiraz Lane (facebook: https://www.facebook.com/ShirazLane/) felé vettem az irányt, akik korban úgy tűnt, közelebb állnak hozzám… és igazam volt, 22-23 évesek, én meg 20 vagyok. És találkoztam 5 édes finn pillecukorral, akik olyan bolondok, mint én (alul a képen látható), és jól elbeszélgettem velük is; kiderült, hogy nem csak az én családtagjaim olyan kreatívak, hogy megkérdezik, hogy a szüleimnek nincs-e elég pénze, hogy rendes nadrágot vegyenek nekem, mikor szakadt farmert viselek… és hogy ők is mindig azt mondják, hogy le vannak égve (átérzem, fiúk, a leégett diákok átérzik a leégett zenészek helyzetét, főleg, ha család vagyunk, hisz a finnek és a magyarok egy család, és ezt ők személyesen is mondják). És mivel a stílusuk teljesen különbözött azokétól, akik a koncertre jöttek, mondtam nekik, hogy bár a közönség nem bulizott hatalmasat a koncertjük alatt, nagyon jók voltak, és hogy a közönség zenei ízlése remélhetőleg ki fog szélesedni, miután hallották őket. Éés ezen a ponton, mikor azt mondtam, hogy “például én is ilyen zenéket hallgatok, mint ami ma itt ment, és koreai pop zenét is” kiderült, hogy az énekes, Hannes (a szöszi az első képen) is szereti a K-popot SZÓVAAAL megöleltük egymást, és úgy néz ki, hogy van egy új, finn oppám, aki híres, és kurva őrülten screamel, imádom :D De az est fénypontja a búcsúzóul kapott csoportos ölelés volt, amit a srácoktól kaptam (és az ő ötletük volt) .___.

Az este egyetlen hátulütője az volt, hogy nem jártam utána eléggé a villamosoknak, és egy órát kellett gyalogolnom a központi buszmegállótól.

Ismerjük meg egymást hétvége: aludj még kevesebbet, mint általában

 Szóval múlt hétvégén volt egy IME hétvége, és az alatt a hozzávetőlegesen 2,5 nap alatt valóban jobban megismertük egymást. Ez a hétvége volt életem legjobb és legrosszabb hétvégéje. Legjobb mert rengeteget szórakoztam, és sok érdekes és kedves embert ismertem meg, és legrosszabb, mert összesen 2 éjszaka alatt 6 órát aludtam, köszönhetően pár (be kell vallani, főként mediterrán születésű) ember miatt, akik úgy döntöttek, ott akarnak hangosan beszélgetni, ahol az emberek aludnának, és mivel elég illumnált állapotban voltak, alig értették, mikor elkezdtem nekik magyarázni, hogy engem ne zavar, ha szórakoznak, amennyiben hagynak aludni (ez nagyon könnyű lett volna egyébként). Mindemellett szombaton megfáztam – és ez egyáltalán nem segítette az elalvási esélyeimet; és soha nem tudtam füldugót használni, szóval nem alvásra voltam kárhoztatva. De azóta ketten már bocsánatot kértek, és napról napra jobban vagyok, szóval nem akkora gáz. Amúgy táncoltál már valaha papucsban vagy mamuszban egy bulin? Én mondom, ki kell próbálnod, nagyon fura, de könnyebben ellazulsz így, mint magassarkúban.

Péntek délután indultunk Ostravából külön busszal, és a buli szinte azonnal elkezdődött a buszon – arról beszélgettük Mariával, hogy ilyen alkalmakon sofőrnek lenni büntetés. Karolinkába mentünk egy tanyára, körülbelül 1,5 órára Ostravától, a szlovák határ mellett (és persze Ntinának meg nekem majdnem azonnal pisilnünk kellett, amint elhagytuk Ostravát). Szerencsére akkor még tombolt az indiánnyár, és fölöslegesen vittünk magunkkal igazán meleg ruhát, inkább sportcipőre és pólóra volt szükség.

A program meglepően jó és szervezett volt (és bár nem emlékszem mindenre, megpróbálok minden érdekeset leírni), majdnem azonnal, hogy odaértünk, a szervezők bekötötték a szemünket, és A Játék elkezdődött. Először meg kellett fognunk egy nagyon hosszú kötelet, és fel kellett sétálnunk a tanya bejáratához a busztól, bekötött szemekkel. Több mint 4 percünkbe telt, hogy lesétáljunk 50 métert. Aztán bementünk, és végre megtudtuk, mi a fene folyik, miért volt az egész tanya tele a fotóinkkal körözési plakátokon, miért viselt minden ESN-es elegáns ruhát, és miért kötötték be előzőleg a szemünket. A hétvége témája a Maffia volt, és mi voltunk az új jelöltek, hogy csatlakozzunk a családhoz; de csak egy csatakozhatott, szóval meg kellett „ölnünk” egymást. Mindannyian kaptuk egy cetlit rajta az áldozatunk nevével és a feladatta, amit végre kellett hajtanunk, mint például „vedd rá, hogy üljön az öledbe” vagy „vedd rá, hogy olyan gyorsan igyon sört, ahogy tud”, stb; és ha sikerült megoldani a feladatot, emberünk halott volt, megkaptuk a cetlijeit, és az új áldozatunk a legutóbbi halottunk legújabb áldozata volt. néhányan véresen komolyan vették, néhányan csak vállat rándította, mikor meghaltak. Egy másik szervezett játék a gyerekkorunk táboraiból ismert zászlórablás volt, ahol minden csapatnak volt egy zászlaja, és a többieknek el kellett rabolniuk, az életünk pedig egy rongy a nadrágunkban, mintha farkunk lenne. És attól függetlenül, hogy felnőtt emberek vagyunk, akik egyetemre járnak, úgy élveztük, ahogy a tízévesek sem szokták. És a hab a tortán az volt, mikor éjjeli túránk volt a hegyekbe, világító karkötőket követve a földön, majd a csillagok látványát élvezhettük a földön fekve egy mezőn, mindenféle fényszennyezés nélkül, aztán tábortüzet gyújtottunk (miután megbizonyosodtunk, hogy a lámpások, amiket felküldtünk az égbe, nem gyújtották fel az egész erdőt, hehe).

Csapataink, vagy jobban mondva „családjaink” is voltak (mi voltunk a Salierik), és rengeteg olyan játékunk volt, ami csapatszellemet épít, együtt nevettünk, együtt próbálkoztunk, együtt harcoltunk, és néha más csapatok ellen játszottunk (és megint kiderült, hogy átlagembernek esélye sincs ellenem, ha gyors evésről van szó). Témánál maradva, ezen a hétvégén vége ihattam sört, szóval nem hagytam ki ezt a lehetőséget, és megittam az IQ gingko-sört, amit a cseh nemzeti esten nyertem, és a lengyel cidert, amit Maria hozott nekem otthonról. Mindkettő jó volt, de más márkákat jobban szeretek. Amúgy nem emlékszem említettem-e, de a cseh nemzeti esten volt egy gyors sörivó verseny, ahol Timo, egy német srác győzött. Megtudta, hogy én is gyorsan tudok inni sört (egyike azon kevés dolgoknak, amikben tehetséges vagyok, haha), és röviden: versenyeztünk, és egyszerre végeztünk (és a ruháim megint sörben áztak, csak mint általában, ha gyors sörivásról van szó). Azt mondta, szinte soha nem látott ilyen lányt (és nagyon kevés fiút is), szóval szemeszter végén megint versenyeznünk kell.

Extra infó: szerdán volt egy kocsmatúránk, újabb vicces feladatokkal, és kis csapatokkal, és ez is segített, hogy jobban megismerjük egymást. Többek között csoportképet kellett csinálnunk egy mosdó tükrében (unisex csapat – melyik vécét válasszuk? Végül abban egyeztünk meg, hogy a férfiak kicsit kevésbé akadnak ki, ha nők vannak a vécéjükben, mint fordítva), vagy szelfiznünk kellett egy villamosvezetővel, rávenni idegeneket a villamoson, hogy táncoljanak velünk, stb. szóval megint jól szórakoztunk együtt, és most bármikor hazamehettünk a Latino-buliról, amik mindig a bulijaink végső stádiuma, hiszen hihetetlenül sok spanyol és portugál diákunk van.

Első heti összefoglaló, avagy pápá, 400 Euró!

Igen, pontosan, majdnem egyhavi ösztöndíjat elköltöttem egy hét alatt. Nem bánom.

Múlt vasárnap elmentem a Pepco-ba és az IKEA-ba a szobatársammal (aki Mariának hívja magát itt), hogy vegyünk magunknak pár cuccot, ami kellhet a koliba. Pro tipp: írj egy listát arról, hogy mi kell, és ragaszkodj hozzá, vagy 5 plüssállattal többel mész haza, mint szükséges (egyébként nagyon aranyosak, szóval nem bánom, hogy megvettem őket). És amúgy is szükségem volt azokra a ruhákra, konyhai felszerelésre, öthónapos bérletre, a letétre a koliban, és a többi, és a többi, szóval nem így fog tovább menni, mostantól szinte csak kaját fogok venni, hogy főzhessek itthon.

És minden hétfőn kezdődött igazán… ekkor volt az első hivatalos együtt ivásunk (amit “welcome drink”-nek becéztek), és volt szerencsém pár j barátra szert tenni. Vegyél elő egy jegyzetfüzetet, innentől rengeteg új nevet fogok írni, és csak egyszer fogom elmagyarázni, ki kicsoda. Szóval, elmentem a kocsmába, ahol találkoztunk, és én mondom, senkit sem mertem megkérdezni, hogy odaülhetek-e hozzájuk, úgy tűnt, mindenki nagyon jól érzi magát, nem akartam zavarni őket. És nem is ismertem senkit, most menjek oda és mondjam, hogy “hali, nos, nem ismerlek titeket, ti sem ismertek engem, talán nem is fogunk jól kijönni egymással, de ideülhetnék hozzátok?” vagy bármilyen verziót, szóval egyszerűen leültem egy üres asztalhoz  telefonommal, és facebookon beszélgettem a barátaimmal, elkeseredetten próbálkozva, hogy ne tűnjek elkeseredettnek. Nem igazán hiszem, hogy működött, hogy őszinte legyek… aztán a semmiből előtűnt egy csoport ember, és én az egyetlen szabad asztalnál ültem, szóval megkérdezték, hogy odaülhetnek-e hozzám. A legtöbbjük, meglepetés, lengyel volt, ketten pedig litvánok; és miután bemutatkoztak, körülbelül… két névre emlékeztem, úgy kábé? De ittunk pár sört együtt, és könnyen beilleszkedtem az előzőleg már megalakult csapatba (a lengyelek és a magyarok végső soron testvérek ugyebár), és miután megmutattam a tehetségem, miszerint meg bírok inni 0,5l sört ~12 másodperc alatt, jó barátok lettünk. Egy francia lánnyal, Mazdával is jóban lettem, és egy cseh ráccal, Peppával is. Ő is anglisztikás, és Svédországba fog költözni, szóval a végzetünk volt, hogy találkozzunk, legalábbis úgy hiszem.

Kedden volt egy “Üdvözlő Ünnepély” (évnyitó?), ahol játszottunk is, két (néha unalmas) előadás között Ostraváról meg magáról az iskoláról (Tudtad, hogy azok a szörnyen ronda volt gyárak Vítkovicében tervben van, hogy a Világörökség részei lesznek? Vagy hogy van saját sörük, amiben gingko-biloba van?), amiben ki kellett találnunk az épp lejátszott szám előadóját, és persze az egész tesztet bebuktam volna, ha nem tudok a portugál szomszédaimról másolni. Be is szerezhettünk pár cuccot magunknak a sulihoz (például egy műanyag korsót sörnek, nagyon hasznos, de legalább nagyon ötletes, mivel rá van írva 18 nyelven, hogy “egészségedre”!) meg egy cseh SIM-kártyát is (amit persze nem tudok használni a telefonomban, mert nem független, a kártya pedig Vodafone-os), és egy pólót is. És, ezt soha nem fogom elfelejteni, ezek mind egy olyan textilzsákban voltak, mint a középiskolás tornazsákok, és Karolisnak, a litván srácnak nem igazán sikerült rendesen összehúznia, szóval segítettem neki, aztán meg is mutattam neki, hogy javítsa meg. Aztán azt mondtam neki, hogy varázslat és hogy nyugodtan hívjon “a magyar boszorkány”-nak, de olyan fáradt voltam, hogy véletlen “bitch”-t (ribanc) mondtam “witch” (boszorkány) helyett.

Szerdán Cseh Nemzeti Estet tartottunk országbemutatóval, játékokkal, ahol a francia lány, Mazda, az ír öregemberrel táncolt (mi is a neve?), és minden játék nyertese gingko-sört nyert; és tanultunk pár hasznos kifejezést csehül, mint például „jó a feneked” és „terhes vagyok”. Aztán elmentünk a Poruba koliba bulizni, mert már mind táncolni akartunk végre… és egy társkereső buli közepébe csöppentünk. SZÉP MUNKA VOLT, ERASMUSOSOK! Legalább öt srácnak kellett kedvesen mondanom vagy mutatnom, hogy sürgősen kopjon le, és a kettő itt levő litván lány közül egyet, Aureliját is mentenem kellett, mert mikor mondtuk az embereknek, hogy van barátunk (vagy, az én esetemben, inkább azt mondtam, hogy van barátom,mert egyszerűbb, mint azt mondani, hogy nem tetszel, mert egyszerűen sokan nem fogják fel), azt mondták, hogy “Itt van? Mert ha nem, akkor nem fog tudni róla”. Szánalmas. De miközben vártunk a villamosra ezek után a fantasztikus találkozások után, a cseh, lengyel, magyar és litván nyelvek közötti hasonlóságokról beszélgettük (szegény Mavi, Aurelija szobatársa semmit nem tudott hozzátenni, mert spanyol), és azt kell mondanom, hogy csak akkor veszed észre, hogy mennyi szláv szó van a magyarban, amikor találkozol egy szláv nyelvvel; vagy úgy, hogy elkezded tanulni, vagy úgy, hogy egy olyan országban élsz, ahol nap mint nap hallod. És ahogy látom egy kezdődő virágzó bromance van Karolis és, Chris (aki Krzysztof, de nincs az a pénz, hogy ezt a nevet megjegyezzük), az egyik lengyel srác közt. Legvadabb álmaidban sem tudnád megtippelni, kikkel fogsz Erasmuson összebarátkozni, és hogy milyen mélyek lehetnek ezek a barátságok.

De akkor is azt kell mondanom, hogy Karolina, egy buddy az egyik legjobb buddy, aki valaha létezett (de vég nélkül szeretem a saját buddy-m, Nelát is, akit apa pár napja a „bébisztitteremnek” nevezett!), mert elvitt mindannyiunkat a buliba, vigyázott szegény Erasmusosokra, akiknek fogalma sem volt, mi hol van (pedig ő maga se tudta), és haza is vitt minket. Vagyis a többieket, mert én, természetesen, nem jutottam könnyen haza, mert a megálló, ahol le kellett volna szállnom a villamosról, egyszerűen nem létezett így nem tudtam átszállni a buszra, ami hazavitt volna. Ezen oknál fogva a legutolsó megállónál leszálltam, miután a kurva, aki vezetett, dühösen rám szólt, hogy szálljak le (attól, hogy nem beszélem  a nyelvet, nem leszek azonnal hülye, vagy igen?) és visszasétáltam egy megállóhoz, amit ismertem, és egyedül ültem a (nem viccelek, ember) 6°C-ban 20 percet, várva az első villamosra vissza a koliba, mert legjobb esetben is 2-t tudtam volna lesétálni a 8 vagy 9 megállóból, mire hazaértem végül, reggel 5-kor. De örömmel jelentem, hogy vettem egy forr zuhanyt, és nem fáztam meg! Mivel délután egykor keltem, a csütörtök nem igazán állt másból, mint kaja keresése, és főzés (még mindig antibiotikumot szedek, így nem ihatok alkoholt, nincs másnaposság, juhú), és a lecsó, mit ebédre terveztem, vacsora lett. DE bár kis edényeim vannak, és a konyhában csak mikró, főzőlap (nincs rendes sütő) és vízforraló van, tudtam egy embernek 4 napra elég kaját csinálni!

   Pénteken meghívott a két görög lány, Denisa és Ntina ebédelni. Miután kipróbálták a kínait (és szenvedtek vele), a sushit is kipróbálták, de attól tartok, nekik nem ízlett annyira, mint nekem… Aztán az egész délutánt a plázában töltöttük, és egy lézeres játékra mentük este a többi Erasmusos diákkal. Soha ezelőtt nem játszottam még ilyet, sem paintballt, se CS-t a gépen, de hatalmas volt, és mindenkinek ajánlom, hogy próbálja ki, ha van ideje meg pénze rá. Tervezünk egyszer vagy kétszer visszamenni. Kiderült, hogy Aurelijának (a képen) és nekem is a 6 a szerencseszámunk, és így bebizonyosodott hogy testvérek vagyunk (és csak 4 nappal idősebb nálam). Este 11-ig majdnem ott voltunk, és mivel mostanában úgysem ihatok alkohol, úgy döntöttem, nem megyek el a kocsmatúrára ezután a fárasztó játék után.

Utolsó heti őrület

Az utolsó hét, mielőtt elindultam, egy igazi őrültek háza volt, életemben nem gondoltam volna, hogy elköltözni 5 hónapra ilyen lesz. Persze, tisztában voltam vele, hogy bepakolni minden cuccom, és a személyes kis konyhám nem lesz egy leányálom, de akkor is.

Az egész tortúra múlt csütörtökön kezdődött, amikor vissza kellett mennem Pécsre (és a központi buszmegállótól mindenhova gyalogolnom kellett, mert szegény Erasmusos diák szart se fog fizetni buszjegyre, végül is vannak lábaim) és meg kellett szereznem a második féléves törzslapomat (avagy miért szívás Erasmusra menni azonnal az első év után); és ott szó szerint bujkáltam valaki elől, akit utálok; de, én mázlista, nem kellett jópofiznom vele, amint megpillantottam (szerencsére csak egyszer), 180°-os fordulatot tettem, és visszamentem a lépcsőkön; avagy miért menő, hogy a suli egy labirintus, de tudom, mi merre van.

Amint elmentem egy Angol Irodalom és Kultúra II előadásra (‘mert ha már ott vagyok, miért is ne?), találkoztam (majdnem) mindenkivel, akivel akartam, és mindenkit megöleltem, majd megtudtam, hogy az Angol Irodalom és Kultúra intézet vezetője tanult és tanított is Ostravában (! egyébként helló, tanárnő), feltűnt, hogy éhes vagyok (lévén fél négy is volt addigra, azt hiszem, ebben nincs is semmi meglepő), és ettem egy gyrost a suli mellett, ahol egy imádnivaló ötvenes arab férfi árul mennyei étket a szegény és éhező egyetemisták számára; és mikor mondtam neki, hogy legközelebb csak februárban mehetek megint, elkezdte, hogy “Csak akkor találkozunk legközelebb? Jó utat!”. Hát nem ennivaló? Miközben korgó gyomrom töltöttem meg a szeretettel készült gyrossal, sétáltam visszafelé a buszmegálló… mellett levő plázába, hogy minden velem levő készpénzt elköltsek, őszintén szólva nem igazán akartam pénzt váltani… és egy pár új bakancsra is szükségem volt… valamint találtam egy direkt túlméretezett, kötött, „inka arany” színű pulcsit, amit már vagy március óta kerestem (egy hosszított bordó pólóval, mert az megtetszett), és a kis látogatásom a Claire’s-be rkás fülbevalóért és nyakláncért varázslatosan eltüntetett 20e forintot a pénztárcámból. Nem is tudom, mi történhetett a pénzzel…

A következő fontos állomása a képzelt utamnak az elkészülésig hétfő volt, amikor megcsináltattam a körmeimet, és vágattam a hajamból. Még mindig sírok minden alkalommal, ha fésülködök, 10-15 cm-t erőszakkal eltávolítottak a sörényemből… de most legalább egészségesnek és frissnek tűnik. Kedden apa és a felesége elvittek venni egy bőröndöt; említettem már, hogy nincs elfogadható bőröndöm, amibe pakoljak? Egy ideje kiderült, hogy apa mégsem tud elvinni kocsival, szóval a MÁV-ra és Eurpa vasúthálózatára kellett hagyatkoznom, hogy eljussak Ostravába. Szerencsére a Varsovia Express Budapestről Moszkvába keresztül megy Ostraván (volt róla egyáltalán fogalmad, hogy a Budapest-Moszkva vonal még mindig létezik?), így nem kellett átszállnom egy olyan országban, amit nem is ismerek, és a nyelvét se beszélem. A szerda főként azzal telt el, hogy bepakoltam a ruháimat bőröndbe, amit kaptam, és minden más cuccom egy másikba, amit apáék adtak kölcsön. Csütörtökön hajat festettünk anyával (az övét is, mert a burgundi vörös hajfestéknek a fele megmaradt, és most nagyon rövid haja van), és elkezdtem mindenkitől elköszönni, főleg a nagyszüleimtől, akik két utcára laknak tőlünk.

A péntek egy igazi hullámvasút volt, a legjobb barátnőmmel megegyeztünk,hogy még egy utolsó közös kajakómát összehozunk, szóval elmentünk gyrosozni (én mondom, ha a gyros lenne az egyetlen gyorskaja a világon, nem sírnék) aztán (végre) vettünk neki egy nyuszit, amit már régóta szeretne. A neve Berci, 3 hónapos, és nagyon jól nevelt törpenyúl. Hazafele a buszon próbáltunk annyit beszélni, amennyit csak lehet, ekkor láttam utoljára karácsonyig, és ekkor volt az utolsó 24 óra, mikor magyarul tudtam beszélni valakivel élőben, amint elhagyta a vonat az állomást, csak a kalauz beszélt hozzám magyarul szemtől szemben.

Próbáltam olyan korán lefeküdni, amennyire lehetett, 4:20-kor kellett kelnem, hogy elkészüljek a 150 km-es útra apával Budapestre, hogy elérjük a 8:22-es vonatot. Éjjel legalább ötször ébredtem, és több rémálmom is volt arról, hogy apa későn ér oda értem, 7 után (ami igazából meg is történt, később indultunk, mint beszéltük, de még így is fél órával korábban értünk az állomásra, mint kellett volna, szóval nem volt baj. Nem is tudtam volna tovább aludni, egyébként is felébredtem négykor, és reggelit is kellett csinálnom, amit a vonton ehetek. Egyszer az is végigfutott az agyamon, hogy még mindig visszafizethetem az egész ösztöndíjat, és visszamehetek Pécsre (ami Nela szerint teljesen természetes, nem kell aggódjak miatta), de elbeszélgettem magammal arról, hogy nem azért csináltam végig ezt az egész procedúrát február óta, hogy a célban adjam fel. Igazából ötletem sincs, ez a gondolat hogy mászott be az agyamba, de mostanában olyan stresszes voltam (és a havi hormonális változások is pont ezen a héten találtak megtámadni), hogy három éjjel is szó szerint sírtam az ágyamban.

De, mint minden rossznak, ennek is vége lett. Az időjárás szörnyűre váltott ma reggelre, és szerencsénk volt, hogy nem esett, mikor indult a vonat, így apa nem ázott el, míg ment vissza a kocsihoz. És, meglepetés, volt vécépapír és szappan a vonaton. Ellenben a telefonszolgáltatással és a Wi-Fivel nem volt ilyen szerencsém, nem volt működő internet a magyar-szlovák határtól, és SMS-t sem tudtam már küldeni a szlovák-cseh határtól, csak telefonálni. Pozsonyig én voltam az egyetlen a kabinban, ott egy hölgy és a kutyája, Gia felszálltak a vonatra, és meg is simogathattam a kis cukit. Egy férfi is került a kabinunkba, akiről kiderült, hogy japán, és mikor ez az idős úriember segített nekem leszállni a cuccaimmal a vonatról, japánul köszöntem meg neki.

Aztán ideértem Ostravába. Nela már várt rám a vonatállomáson, így ide tudtunk jönni a koliba (amiről kiderült, hogy egy nyolcemeletes szocreál stílusban épült épület 400 méterrel a “Világ Vége”-tábla mögött), és lepakolhattam a cuccaimat. De persze ez nem volt olyan egyszerű, először is meg kellett találnunk, hogy merre is kéne menni, és majdnem eltévedtünk a villamosmegálló mellett. És, tudod, meg a legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy ne legyen ATM egy kollégium közelében… szóval persze, hogy nem volt nálam elég készpénz, hogy befizessem a 3000 korona letétet, és keresnünk kellett egy bank automatát a belvárosban, szerencsére Nela eljött velem, így nem kellett egyedül szenvednem ezzel a helyzettel. Végigszaladtunk a negyeden, és kétségbeesetten próbáltunk találni egy helyet ahol, először is, vehettünk tömegközlekedés-jegyet, mert a legközelebbi ATM két villamosmegállóra volt tőlünk. De rájöttünk, hogy tudunk on-line jegyet venni telefonnal, így mivel én már nem tudok SMS-t küldeni telefonnal, Nela vett nekem egyet – így most tartozok neki egy kávéval.

Természetfeletti erők segítségével időben visszajutottunk a koliba, és be tudtuk fejezni a papírmunkát úgy, hogy csak egyszer zavartak meg benne. Egy srác, akiről már a szaga alapján megmondtad, hogy részeg, úgy döntött, hogy megpaskolja a fenekem, amint elhalad mellettem, szóval utána szaladtam, és belerúgtam a seggébe. Aztán Nela lefordította, hogy bocsánatot kért, szóval most megúszta. Végül fel tudtam jönni a szobába, és találkoztam a szobatársammal. A neve Marysia, lengyel, és Cseh Kultúrát tanul, ebben a félévben mestervizsgázik, és kiderült, hogy máris van bennünk valami közös (a számos allergia ténye mellett): mindketten azért tanuljuk a nyelvet, ami ide összehozott minket, mert nem tanulhattunk egy másik egyetemen skandinavisztikát.

A stalkolás művészete, avagy így jártam a társaimmal

Oké, igazából sehogy sem jártam velük, de ez most nem igazán számít.

Az első benyomás emberekről és dolgokról létfontosságú része annak, hogy kedveled-e őket, az első benyomás alapján adsz nekik esélyt (kivéve, ha olyan bolond vagy, mint én tudok néha lenni, és az első benyomásod és a jó hatodik érzéked ellenére adsz valakinek esélyt, aztán még egyet, még ha egész lényed ellenkezik is), és az alapján kezeled őket, legalábbis egy ideig. Mondhatnád, hogy előítéletekről szól az egész, de csak egyszer volt eddig, hogy tévedtem valakivel kapcsolatban, és akkor is csak részben.

Ahogy talán már tudod, az Erasmus-hallgatóknak lehetőségük van, hogy legyen egy buddy-juk, egy diák a fogadóintézményből, aki segít nekik, és ha a buddy-rendszer jól működik, egy facebook-csoportot is csinálnak a bejövő hallgatóknak, hogy minden szükséges információt megkapjanak, mert hát a tény az tény, többször nézzük meg a facebook-ot, mint amilyen gyakran iskolába megyünk.

Augusztus első hetében választottak nekünk buddy-t, és főként ez a hónap, az eggyel azelőtti, hogy a kinti tanulmányaink megkezdődnek az, ahol már inkább a kinti dolgainkkal foglalkozunk, mint az itthoniakkal, hisz már csak a nyelvi teszt és a támogatási szerződés aláírása van hátra a kiutazást megelőző papírmunkából. Mindenki, aki részt akart venni a buddy-programban, kapott egy e-mailt a buddy-koordibnátortól a buddy-juk e-mail címével, és kapcsolatba léphettünk a legelső emberrel, akivel Csehországban találkozni fogunk; de az én budy-m nem vesztegetett semennyi időt sem, egy nappal korábban írt nekem e-mailt, mint a buddy-koordinátor, és szólt, hogy jelöljem be facebookon, ha szeretném. Azok, akik ismerőseim facebookon tisztában vannak azzal, hogy a közösségi médiában élek, és ha nem osztok meg facebookon semmit több, mint egy napig egy huzamban, meg kell kérdezni, hogy minden rendben van-e (komolyan mondom), így bejelöltem, tehát igazából kapcsolatba léptünk egymással, de az első beszélgetés, meg minden később történt.

Talán már leírtam, a cseh és a magyar árak nem igazán különböznek egymástól, legalábbis az alapján, amit láttam. Az Erasmus-koordinátor küldött nekünk egy árlistát, így láthattuk, mi mennyibe kerül, de mivel laktóz-érzékeny vagyok (és úgy alapjáraton nem szeretem a tejtermékeket) nem igazán érdekel a tej ára (ami igazából olcsóbb, mint Magyarországon) hanem inkább a vegán verziójáé (pedig egyáltalán nem vagyok vegán); és mivel festett hajam van, haj-vitaminokat szedek, hogy a sörényem élettelinek és egészségesnek tűnjön, és műkörmöm van, tudom kell, hogy a hajfesték, a vitaminjaim, és a manikűrös mennyibe fog kerülni. És ki mást kérdezhetnék, mint a buddy-m? Nevethetsz, de egy hetembe telt, hogy írjak egy listát arról, mit kell kérdeznem, és megszerkesszem azt a két sort, amit megírtam neki, kicsit ideges is voltam, és mivel volt elég időm, nem kezeltem létfontosságú teendőként, hogy írjak neki, amint lehet. De végül sikert értem el, és beszélgettem egy bájos cseh lánnyal, Nelával, aki művészettörténetet tanul,  és akivel nagy eséllyel minden nap fogok találkozni az iskolában, mivel a szakjaink ugyanabban az épületben vannak.

Miután megvolt az első (és azt hiszem, nagyon ciki) beszélgetésünk, kiderült, hogy jól kijövünk egymással, és van bennünk pár közös: mint például az egészséges életmód-mánia és az, hogy blogolunk/naplót vezetünk arról, hogy Erasmuson vagyunk; valamint az is, hogy tud pár szót magyarul, mert az előző szemesztert Erasmus-hallgatként töltötte Zadarban, Horvátországban, és rengeteg időt töltött magyar diákokkal (nem kétség, miért lett az én buddy-m, én vagyok az egyetlen magyar Erasmusos Ostravában ^^”””””). Az is kiderült, hogy ha este futni szeretnék menni a belvárosban, ahol lakni fogok, az biztonságos.

Egyik nap a többi külföldi diákot is megnéztem a facebook-csoportban, és egy dolog mglepett. Nem, nem az, hogy nagy részük lengyel, azt egész normálisnak mondanám egy olyan város egyeteméhez képest, ami 15-20 km-re van a lengyel határtól; hanem az, hogy rengeteg, rengeteg, rengeteg diák, aki jön, spanyol vagy portugál. Láttam egy pár francia vagy belga embert is (nem is egyet vagy kettőt), néhány németet (megint csak nem nehéz rájönni, hogy Typisch Hans és Typisch Gretchen miért akar egy olcsóbb, szomszédos országban tanulni), egy finn és egy orosz lányt, valamint egy olasz fiút és egy lányt is, egy lányt a távol-keletről (nagy eséllyel Korea) és egy fiút Fekete-Afrikából; és még pár embert, akiket nem jegyeztem meg.

Tehát ez nagyon multi-kulturális lesz, és alig várom, hogy csatlakozhassak ehhez a tömeghez! A leendő szobatársamra is nagyon kíváncsi vagyok, kicsoda lesz, hogyan jövünk majd ki egymással, satöbbi, satöbbi. Ígérem, hogy írok új bejegyzést, amit Ostravába érek, és ez az egész tényleg elkezdődik!

Hogyan válassz célállomást, avagy miért épp Ostrava?!

Nem foglak olyan füllentésekkel etetni, hogy bármit is szerettem volna a országból vagy az egyetemből… Pécsen is azért tanulok, mert mikor jelentkezni kellett, be kellett fizetni 9000 forintot az alap három helyért (+ 2000 forintot minden következőért; a poén az, hogy mi voltunk az utolsó évfolyam, akinek fizetni kellett a jelentkezésért), és úgy gondoltam, hogy ha háromért kell fizetnem, miért csak kettőre adjam be, biztos voltam benne, hogy felvesznek a Károli Gáspár Református Egyetemre, anglisztikára, de nem volt elég pontom az első (Eötvös Loránd Tudományegyetem, skandinavisztika) és a második helyre sem (konkrétan sírtam Budapest és a KRE után, míg vissza nem mentem májusban a városba), így Pécsen kötöttem ki, és itt kezdtem meg anglisztikás tanulmányaimat. Erasmus-célállomást választani hasonló tortúra volt, és nem viccelek.

Az Ostravská univerzita v Ostravě-t úgy választottam ki, hogy kizártam azokat az elemeket a listából, ahova nem tudtam menni (mert nem beszéltem az ország nyelvét, úgy, mint Franciaország, Spanyolország vagy Németország) és ahova nem akartam menni (körülbelül két kritériumom volt: nem akartam olyan helyre menni, ahol határon túli magyarok élnek [pl. Eszék, Horvátország; Temesvár, Románia], és emellett Magyarországtól északra szerettem volna menni [csak semmi Törökország, nem, ott túl meleg van]), és hamarosan csak két ország maradt: Csehország és Lengyelország. A łódźi és a wrocławi egyetemekkel az angol nyelvészeti tanszéknek volt kapcsolata, de Ostravával és Katowicével a választott sávomnak, az angol irodalom és kultúra tanszéknek, így mindkét helyre leadtam a jelentkezésem. Először nem tudtam, milyen sorrendet válasszak nekik, de egy cseh ismerősöm segített azzal, hogy elmondta, az árak a két országban nagyjából megegyeznek, így mivel Csehországban egy kicsivel több ösztöndíjat fogok kapni, azt választottam elsőnek. Teljesen lényegtelen volt a számomra, melyik mellett döntsek, nem töltöttem órákat a Wikipédián a városok történelmét vagy az egyetemek besorolását olvasgatva. Szomorú, de igaz.

Még meg is próbáltam kapcsolatba lépni más egyetemekkel, akikkel a Bölcsészettudományi Karnak kapcsolata volt (főként skandinávokkal és finnekkel), de mindegyik zsákutca volt, én, mint egyszerű diák, nem tehettem semmit, csak csendben sírhattam a sarokban, gyászolva szerelmemet, a soha véget nem érő smaragd tajgát.

De végül szerencsésen összeszedtem minden papírt (mondjuk úgy) időben, és a karom jelölt, hogy elmehessek Ostravába. Már alig várom, hogy odaérhessek, és tudást szerezhessek azoktól, akik Dvořák, Smetana, és, legfőképp, a világ legjobb söreinek országában élnek.