Igen, pontosan,
majdnem egyhavi ösztöndíjat elköltöttem egy hét alatt. Nem bánom.
Múlt vasárnap
elmentem a Pepco-ba és az IKEA-ba a szobatársammal (aki Mariának hívja magát
itt), hogy vegyünk magunknak pár cuccot, ami kellhet a koliba. Pro tipp: írj
egy listát arról, hogy mi kell, és ragaszkodj hozzá, vagy 5 plüssállattal
többel mész haza, mint szükséges (egyébként nagyon aranyosak, szóval nem bánom,
hogy megvettem őket). És amúgy is szükségem volt azokra a ruhákra, konyhai
felszerelésre, öthónapos bérletre, a letétre a koliban, és a többi, és a többi,
szóval nem így fog tovább menni, mostantól szinte csak kaját fogok venni, hogy
főzhessek itthon.
És minden
hétfőn kezdődött igazán… ekkor volt
az első hivatalos együtt ivásunk (amit “welcome drink”-nek becéztek), és volt
szerencsém pár j barátra szert tenni. Vegyél elő egy jegyzetfüzetet, innentől
rengeteg új nevet fogok írni, és csak egyszer fogom elmagyarázni, ki kicsoda. Szóval,
elmentem a kocsmába, ahol találkoztunk, és én mondom, senkit sem mertem
megkérdezni, hogy odaülhetek-e hozzájuk, úgy tűnt, mindenki nagyon jól érzi
magát, nem akartam zavarni őket. És nem is ismertem senkit, most menjek oda és
mondjam, hogy “hali, nos, nem ismerlek titeket, ti sem ismertek engem, talán
nem is fogunk jól kijönni egymással, de ideülhetnék hozzátok?” vagy bármilyen
verziót, szóval egyszerűen leültem egy üres asztalhoz telefonommal, és facebookon beszélgettem a
barátaimmal, elkeseredetten próbálkozva, hogy ne tűnjek elkeseredettnek. Nem
igazán hiszem, hogy működött, hogy őszinte legyek… aztán a semmiből előtűnt egy
csoport ember, és én az egyetlen szabad asztalnál ültem, szóval megkérdezték,
hogy odaülhetnek-e hozzám. A legtöbbjük, meglepetés, lengyel volt, ketten pedig
litvánok; és miután bemutatkoztak, körülbelül… két névre emlékeztem, úgy kábé? De
ittunk pár sört együtt, és könnyen beilleszkedtem az előzőleg már megalakult
csapatba (a lengyelek és a magyarok végső soron testvérek ugyebár), és miután
megmutattam a tehetségem, miszerint meg bírok inni 0,5l sört ~12 másodperc
alatt, jó barátok lettünk. Egy francia lánnyal, Mazdával is jóban lettem, és
egy cseh ráccal, Peppával is. Ő is anglisztikás, és Svédországba fog költözni, szóval
a végzetünk volt, hogy találkozzunk, legalábbis úgy hiszem.
Kedden volt egy
“Üdvözlő Ünnepély” (évnyitó?), ahol játszottunk is, két (néha unalmas) előadás
között Ostraváról meg magáról az iskoláról (Tudtad, hogy azok a szörnyen ronda
volt gyárak Vítkovicében tervben van, hogy a Világörökség részei lesznek? Vagy
hogy van saját sörük, amiben gingko-biloba van?), amiben ki kellett találnunk
az épp lejátszott szám előadóját, és persze az egész tesztet bebuktam volna, ha
nem tudok a portugál szomszédaimról másolni. Be is szerezhettünk pár cuccot
magunknak a sulihoz (például egy műanyag korsót sörnek, nagyon hasznos, de
legalább nagyon ötletes, mivel rá van írva 18 nyelven, hogy “egészségedre”!) meg
egy cseh SIM-kártyát is (amit persze nem tudok használni a telefonomban, mert
nem független, a kártya pedig Vodafone-os), és egy pólót is. És, ezt soha nem
fogom elfelejteni, ezek mind egy olyan textilzsákban voltak, mint a
középiskolás tornazsákok, és Karolisnak, a litván srácnak nem igazán sikerült
rendesen összehúznia, szóval segítettem neki, aztán meg is mutattam neki, hogy
javítsa meg. Aztán azt mondtam neki, hogy varázslat és hogy nyugodtan hívjon “a
magyar boszorkány”-nak, de olyan fáradt voltam, hogy véletlen “bitch”-t
(ribanc) mondtam “witch” (boszorkány) helyett.
Szerdán Cseh
Nemzeti Estet tartottunk országbemutatóval, játékokkal, ahol a francia lány,
Mazda, az ír öregemberrel táncolt (mi is a neve?), és minden játék nyertese
gingko-sört nyert; és tanultunk pár hasznos
kifejezést csehül, mint például „jó a feneked” és „terhes vagyok”. Aztán
elmentünk a Poruba koliba bulizni, mert már mind táncolni akartunk végre… és
egy társkereső buli közepébe csöppentünk. SZÉP MUNKA VOLT, ERASMUSOSOK! Legalább
öt srácnak kellett kedvesen mondanom vagy mutatnom, hogy sürgősen kopjon le, és
a kettő itt levő litván lány közül egyet, Aureliját is mentenem kellett, mert
mikor mondtuk az embereknek, hogy van barátunk (vagy, az én esetemben, inkább
azt mondtam, hogy van barátom,mert egyszerűbb, mint azt mondani, hogy nem
tetszel, mert egyszerűen sokan nem fogják fel), azt mondták, hogy “Itt van? Mert
ha nem, akkor nem fog tudni róla”. Szánalmas. De miközben vártunk a villamosra
ezek után a fantasztikus találkozások után, a cseh, lengyel, magyar és litván
nyelvek közötti hasonlóságokról beszélgettük (szegény Mavi, Aurelija szobatársa
semmit nem tudott hozzátenni, mert spanyol), és azt kell mondanom, hogy csak
akkor veszed észre, hogy mennyi szláv szó van a magyarban, amikor találkozol
egy szláv nyelvvel; vagy úgy, hogy elkezded tanulni, vagy úgy, hogy egy olyan
országban élsz, ahol nap mint nap hallod. És ahogy látom egy kezdődő virágzó
bromance van Karolis és, Chris (aki Krzysztof, de nincs az a pénz, hogy ezt a
nevet megjegyezzük), az egyik lengyel srác közt. Legvadabb álmaidban sem tudnád
megtippelni, kikkel fogsz Erasmuson összebarátkozni, és hogy milyen mélyek
lehetnek ezek a barátságok.
De akkor is azt
kell mondanom, hogy Karolina, egy buddy az egyik legjobb buddy, aki valaha
létezett (de vég nélkül szeretem a saját buddy-m, Nelát is, akit apa pár napja
a „bébisztitteremnek” nevezett!), mert elvitt mindannyiunkat a buliba, vigyázott
szegény Erasmusosokra, akiknek fogalma sem volt, mi hol van (pedig ő maga se
tudta), és haza is vitt minket. Vagyis a többieket, mert én, természetesen, nem
jutottam könnyen haza, mert a megálló, ahol le kellett volna szállnom a
villamosról, egyszerűen nem létezett így nem tudtam átszállni a buszra, ami
hazavitt volna. Ezen oknál fogva a legutolsó megállónál leszálltam, miután a
kurva, aki vezetett, dühösen rám szólt, hogy szálljak le (attól, hogy nem
beszélem a nyelvet, nem leszek azonnal
hülye, vagy igen?) és visszasétáltam egy megállóhoz, amit ismertem, és egyedül
ültem a (nem viccelek, ember) 6°C-ban 20 percet, várva az első villamosra
vissza a koliba, mert legjobb esetben is 2-t tudtam volna lesétálni a 8 vagy 9
megállóból, mire hazaértem végül, reggel 5-kor. De örömmel jelentem, hogy
vettem egy forr zuhanyt, és nem fáztam meg! Mivel délután egykor keltem, a
csütörtök nem igazán állt másból, mint kaja keresése, és főzés (még mindig
antibiotikumot szedek, így nem ihatok alkoholt, nincs másnaposság, juhú), és a
lecsó, mit ebédre terveztem, vacsora lett. DE bár kis edényeim vannak, és a
konyhában csak mikró, főzőlap (nincs rendes sütő) és vízforraló van, tudtam egy
embernek 4 napra elég kaját csinálni!
Pénteken meghívott a két görög lány, Denisa és Ntina ebédelni. Miután kipróbálták a kínait (és szenvedtek vele), a sushit is kipróbálták, de attól tartok, nekik nem ízlett annyira, mint nekem… Aztán az egész délutánt a plázában töltöttük, és egy lézeres játékra mentük este a többi Erasmusos diákkal. Soha ezelőtt nem játszottam még ilyet, sem paintballt, se CS-t a gépen, de hatalmas volt, és mindenkinek ajánlom, hogy próbálja ki, ha van ideje meg pénze rá. Tervezünk egyszer vagy kétszer visszamenni. Kiderült, hogy Aurelijának (a képen) és nekem is a 6 a szerencseszámunk, és így bebizonyosodott hogy testvérek vagyunk (és csak 4 nappal idősebb nálam). Este 11-ig majdnem ott voltunk, és mivel mostanában úgysem ihatok alkohol, úgy döntöttem, nem megyek el a kocsmatúrára ezután a fárasztó játék után.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése