Első heti összefoglaló, avagy pápá, 400 Euró!

Igen, pontosan, majdnem egyhavi ösztöndíjat elköltöttem egy hét alatt. Nem bánom.

Múlt vasárnap elmentem a Pepco-ba és az IKEA-ba a szobatársammal (aki Mariának hívja magát itt), hogy vegyünk magunknak pár cuccot, ami kellhet a koliba. Pro tipp: írj egy listát arról, hogy mi kell, és ragaszkodj hozzá, vagy 5 plüssállattal többel mész haza, mint szükséges (egyébként nagyon aranyosak, szóval nem bánom, hogy megvettem őket). És amúgy is szükségem volt azokra a ruhákra, konyhai felszerelésre, öthónapos bérletre, a letétre a koliban, és a többi, és a többi, szóval nem így fog tovább menni, mostantól szinte csak kaját fogok venni, hogy főzhessek itthon.

És minden hétfőn kezdődött igazán… ekkor volt az első hivatalos együtt ivásunk (amit “welcome drink”-nek becéztek), és volt szerencsém pár j barátra szert tenni. Vegyél elő egy jegyzetfüzetet, innentől rengeteg új nevet fogok írni, és csak egyszer fogom elmagyarázni, ki kicsoda. Szóval, elmentem a kocsmába, ahol találkoztunk, és én mondom, senkit sem mertem megkérdezni, hogy odaülhetek-e hozzájuk, úgy tűnt, mindenki nagyon jól érzi magát, nem akartam zavarni őket. És nem is ismertem senkit, most menjek oda és mondjam, hogy “hali, nos, nem ismerlek titeket, ti sem ismertek engem, talán nem is fogunk jól kijönni egymással, de ideülhetnék hozzátok?” vagy bármilyen verziót, szóval egyszerűen leültem egy üres asztalhoz  telefonommal, és facebookon beszélgettem a barátaimmal, elkeseredetten próbálkozva, hogy ne tűnjek elkeseredettnek. Nem igazán hiszem, hogy működött, hogy őszinte legyek… aztán a semmiből előtűnt egy csoport ember, és én az egyetlen szabad asztalnál ültem, szóval megkérdezték, hogy odaülhetnek-e hozzám. A legtöbbjük, meglepetés, lengyel volt, ketten pedig litvánok; és miután bemutatkoztak, körülbelül… két névre emlékeztem, úgy kábé? De ittunk pár sört együtt, és könnyen beilleszkedtem az előzőleg már megalakult csapatba (a lengyelek és a magyarok végső soron testvérek ugyebár), és miután megmutattam a tehetségem, miszerint meg bírok inni 0,5l sört ~12 másodperc alatt, jó barátok lettünk. Egy francia lánnyal, Mazdával is jóban lettem, és egy cseh ráccal, Peppával is. Ő is anglisztikás, és Svédországba fog költözni, szóval a végzetünk volt, hogy találkozzunk, legalábbis úgy hiszem.

Kedden volt egy “Üdvözlő Ünnepély” (évnyitó?), ahol játszottunk is, két (néha unalmas) előadás között Ostraváról meg magáról az iskoláról (Tudtad, hogy azok a szörnyen ronda volt gyárak Vítkovicében tervben van, hogy a Világörökség részei lesznek? Vagy hogy van saját sörük, amiben gingko-biloba van?), amiben ki kellett találnunk az épp lejátszott szám előadóját, és persze az egész tesztet bebuktam volna, ha nem tudok a portugál szomszédaimról másolni. Be is szerezhettünk pár cuccot magunknak a sulihoz (például egy műanyag korsót sörnek, nagyon hasznos, de legalább nagyon ötletes, mivel rá van írva 18 nyelven, hogy “egészségedre”!) meg egy cseh SIM-kártyát is (amit persze nem tudok használni a telefonomban, mert nem független, a kártya pedig Vodafone-os), és egy pólót is. És, ezt soha nem fogom elfelejteni, ezek mind egy olyan textilzsákban voltak, mint a középiskolás tornazsákok, és Karolisnak, a litván srácnak nem igazán sikerült rendesen összehúznia, szóval segítettem neki, aztán meg is mutattam neki, hogy javítsa meg. Aztán azt mondtam neki, hogy varázslat és hogy nyugodtan hívjon “a magyar boszorkány”-nak, de olyan fáradt voltam, hogy véletlen “bitch”-t (ribanc) mondtam “witch” (boszorkány) helyett.

Szerdán Cseh Nemzeti Estet tartottunk országbemutatóval, játékokkal, ahol a francia lány, Mazda, az ír öregemberrel táncolt (mi is a neve?), és minden játék nyertese gingko-sört nyert; és tanultunk pár hasznos kifejezést csehül, mint például „jó a feneked” és „terhes vagyok”. Aztán elmentünk a Poruba koliba bulizni, mert már mind táncolni akartunk végre… és egy társkereső buli közepébe csöppentünk. SZÉP MUNKA VOLT, ERASMUSOSOK! Legalább öt srácnak kellett kedvesen mondanom vagy mutatnom, hogy sürgősen kopjon le, és a kettő itt levő litván lány közül egyet, Aureliját is mentenem kellett, mert mikor mondtuk az embereknek, hogy van barátunk (vagy, az én esetemben, inkább azt mondtam, hogy van barátom,mert egyszerűbb, mint azt mondani, hogy nem tetszel, mert egyszerűen sokan nem fogják fel), azt mondták, hogy “Itt van? Mert ha nem, akkor nem fog tudni róla”. Szánalmas. De miközben vártunk a villamosra ezek után a fantasztikus találkozások után, a cseh, lengyel, magyar és litván nyelvek közötti hasonlóságokról beszélgettük (szegény Mavi, Aurelija szobatársa semmit nem tudott hozzátenni, mert spanyol), és azt kell mondanom, hogy csak akkor veszed észre, hogy mennyi szláv szó van a magyarban, amikor találkozol egy szláv nyelvvel; vagy úgy, hogy elkezded tanulni, vagy úgy, hogy egy olyan országban élsz, ahol nap mint nap hallod. És ahogy látom egy kezdődő virágzó bromance van Karolis és, Chris (aki Krzysztof, de nincs az a pénz, hogy ezt a nevet megjegyezzük), az egyik lengyel srác közt. Legvadabb álmaidban sem tudnád megtippelni, kikkel fogsz Erasmuson összebarátkozni, és hogy milyen mélyek lehetnek ezek a barátságok.

De akkor is azt kell mondanom, hogy Karolina, egy buddy az egyik legjobb buddy, aki valaha létezett (de vég nélkül szeretem a saját buddy-m, Nelát is, akit apa pár napja a „bébisztitteremnek” nevezett!), mert elvitt mindannyiunkat a buliba, vigyázott szegény Erasmusosokra, akiknek fogalma sem volt, mi hol van (pedig ő maga se tudta), és haza is vitt minket. Vagyis a többieket, mert én, természetesen, nem jutottam könnyen haza, mert a megálló, ahol le kellett volna szállnom a villamosról, egyszerűen nem létezett így nem tudtam átszállni a buszra, ami hazavitt volna. Ezen oknál fogva a legutolsó megállónál leszálltam, miután a kurva, aki vezetett, dühösen rám szólt, hogy szálljak le (attól, hogy nem beszélem  a nyelvet, nem leszek azonnal hülye, vagy igen?) és visszasétáltam egy megállóhoz, amit ismertem, és egyedül ültem a (nem viccelek, ember) 6°C-ban 20 percet, várva az első villamosra vissza a koliba, mert legjobb esetben is 2-t tudtam volna lesétálni a 8 vagy 9 megállóból, mire hazaértem végül, reggel 5-kor. De örömmel jelentem, hogy vettem egy forr zuhanyt, és nem fáztam meg! Mivel délután egykor keltem, a csütörtök nem igazán állt másból, mint kaja keresése, és főzés (még mindig antibiotikumot szedek, így nem ihatok alkoholt, nincs másnaposság, juhú), és a lecsó, mit ebédre terveztem, vacsora lett. DE bár kis edényeim vannak, és a konyhában csak mikró, főzőlap (nincs rendes sütő) és vízforraló van, tudtam egy embernek 4 napra elég kaját csinálni!

   Pénteken meghívott a két görög lány, Denisa és Ntina ebédelni. Miután kipróbálták a kínait (és szenvedtek vele), a sushit is kipróbálták, de attól tartok, nekik nem ízlett annyira, mint nekem… Aztán az egész délutánt a plázában töltöttük, és egy lézeres játékra mentük este a többi Erasmusos diákkal. Soha ezelőtt nem játszottam még ilyet, sem paintballt, se CS-t a gépen, de hatalmas volt, és mindenkinek ajánlom, hogy próbálja ki, ha van ideje meg pénze rá. Tervezünk egyszer vagy kétszer visszamenni. Kiderült, hogy Aurelijának (a képen) és nekem is a 6 a szerencseszámunk, és így bebizonyosodott hogy testvérek vagyunk (és csak 4 nappal idősebb nálam). Este 11-ig majdnem ott voltunk, és mivel mostanában úgysem ihatok alkohol, úgy döntöttem, nem megyek el a kocsmatúrára ezután a fárasztó játék után.

Utolsó heti őrület

Az utolsó hét, mielőtt elindultam, egy igazi őrültek háza volt, életemben nem gondoltam volna, hogy elköltözni 5 hónapra ilyen lesz. Persze, tisztában voltam vele, hogy bepakolni minden cuccom, és a személyes kis konyhám nem lesz egy leányálom, de akkor is.

Az egész tortúra múlt csütörtökön kezdődött, amikor vissza kellett mennem Pécsre (és a központi buszmegállótól mindenhova gyalogolnom kellett, mert szegény Erasmusos diák szart se fog fizetni buszjegyre, végül is vannak lábaim) és meg kellett szereznem a második féléves törzslapomat (avagy miért szívás Erasmusra menni azonnal az első év után); és ott szó szerint bujkáltam valaki elől, akit utálok; de, én mázlista, nem kellett jópofiznom vele, amint megpillantottam (szerencsére csak egyszer), 180°-os fordulatot tettem, és visszamentem a lépcsőkön; avagy miért menő, hogy a suli egy labirintus, de tudom, mi merre van.

Amint elmentem egy Angol Irodalom és Kultúra II előadásra (‘mert ha már ott vagyok, miért is ne?), találkoztam (majdnem) mindenkivel, akivel akartam, és mindenkit megöleltem, majd megtudtam, hogy az Angol Irodalom és Kultúra intézet vezetője tanult és tanított is Ostravában (! egyébként helló, tanárnő), feltűnt, hogy éhes vagyok (lévén fél négy is volt addigra, azt hiszem, ebben nincs is semmi meglepő), és ettem egy gyrost a suli mellett, ahol egy imádnivaló ötvenes arab férfi árul mennyei étket a szegény és éhező egyetemisták számára; és mikor mondtam neki, hogy legközelebb csak februárban mehetek megint, elkezdte, hogy “Csak akkor találkozunk legközelebb? Jó utat!”. Hát nem ennivaló? Miközben korgó gyomrom töltöttem meg a szeretettel készült gyrossal, sétáltam visszafelé a buszmegálló… mellett levő plázába, hogy minden velem levő készpénzt elköltsek, őszintén szólva nem igazán akartam pénzt váltani… és egy pár új bakancsra is szükségem volt… valamint találtam egy direkt túlméretezett, kötött, „inka arany” színű pulcsit, amit már vagy március óta kerestem (egy hosszított bordó pólóval, mert az megtetszett), és a kis látogatásom a Claire’s-be rkás fülbevalóért és nyakláncért varázslatosan eltüntetett 20e forintot a pénztárcámból. Nem is tudom, mi történhetett a pénzzel…

A következő fontos állomása a képzelt utamnak az elkészülésig hétfő volt, amikor megcsináltattam a körmeimet, és vágattam a hajamból. Még mindig sírok minden alkalommal, ha fésülködök, 10-15 cm-t erőszakkal eltávolítottak a sörényemből… de most legalább egészségesnek és frissnek tűnik. Kedden apa és a felesége elvittek venni egy bőröndöt; említettem már, hogy nincs elfogadható bőröndöm, amibe pakoljak? Egy ideje kiderült, hogy apa mégsem tud elvinni kocsival, szóval a MÁV-ra és Eurpa vasúthálózatára kellett hagyatkoznom, hogy eljussak Ostravába. Szerencsére a Varsovia Express Budapestről Moszkvába keresztül megy Ostraván (volt róla egyáltalán fogalmad, hogy a Budapest-Moszkva vonal még mindig létezik?), így nem kellett átszállnom egy olyan országban, amit nem is ismerek, és a nyelvét se beszélem. A szerda főként azzal telt el, hogy bepakoltam a ruháimat bőröndbe, amit kaptam, és minden más cuccom egy másikba, amit apáék adtak kölcsön. Csütörtökön hajat festettünk anyával (az övét is, mert a burgundi vörös hajfestéknek a fele megmaradt, és most nagyon rövid haja van), és elkezdtem mindenkitől elköszönni, főleg a nagyszüleimtől, akik két utcára laknak tőlünk.

A péntek egy igazi hullámvasút volt, a legjobb barátnőmmel megegyeztünk,hogy még egy utolsó közös kajakómát összehozunk, szóval elmentünk gyrosozni (én mondom, ha a gyros lenne az egyetlen gyorskaja a világon, nem sírnék) aztán (végre) vettünk neki egy nyuszit, amit már régóta szeretne. A neve Berci, 3 hónapos, és nagyon jól nevelt törpenyúl. Hazafele a buszon próbáltunk annyit beszélni, amennyit csak lehet, ekkor láttam utoljára karácsonyig, és ekkor volt az utolsó 24 óra, mikor magyarul tudtam beszélni valakivel élőben, amint elhagyta a vonat az állomást, csak a kalauz beszélt hozzám magyarul szemtől szemben.

Próbáltam olyan korán lefeküdni, amennyire lehetett, 4:20-kor kellett kelnem, hogy elkészüljek a 150 km-es útra apával Budapestre, hogy elérjük a 8:22-es vonatot. Éjjel legalább ötször ébredtem, és több rémálmom is volt arról, hogy apa későn ér oda értem, 7 után (ami igazából meg is történt, később indultunk, mint beszéltük, de még így is fél órával korábban értünk az állomásra, mint kellett volna, szóval nem volt baj. Nem is tudtam volna tovább aludni, egyébként is felébredtem négykor, és reggelit is kellett csinálnom, amit a vonton ehetek. Egyszer az is végigfutott az agyamon, hogy még mindig visszafizethetem az egész ösztöndíjat, és visszamehetek Pécsre (ami Nela szerint teljesen természetes, nem kell aggódjak miatta), de elbeszélgettem magammal arról, hogy nem azért csináltam végig ezt az egész procedúrát február óta, hogy a célban adjam fel. Igazából ötletem sincs, ez a gondolat hogy mászott be az agyamba, de mostanában olyan stresszes voltam (és a havi hormonális változások is pont ezen a héten találtak megtámadni), hogy három éjjel is szó szerint sírtam az ágyamban.

De, mint minden rossznak, ennek is vége lett. Az időjárás szörnyűre váltott ma reggelre, és szerencsénk volt, hogy nem esett, mikor indult a vonat, így apa nem ázott el, míg ment vissza a kocsihoz. És, meglepetés, volt vécépapír és szappan a vonaton. Ellenben a telefonszolgáltatással és a Wi-Fivel nem volt ilyen szerencsém, nem volt működő internet a magyar-szlovák határtól, és SMS-t sem tudtam már küldeni a szlovák-cseh határtól, csak telefonálni. Pozsonyig én voltam az egyetlen a kabinban, ott egy hölgy és a kutyája, Gia felszálltak a vonatra, és meg is simogathattam a kis cukit. Egy férfi is került a kabinunkba, akiről kiderült, hogy japán, és mikor ez az idős úriember segített nekem leszállni a cuccaimmal a vonatról, japánul köszöntem meg neki.

Aztán ideértem Ostravába. Nela már várt rám a vonatállomáson, így ide tudtunk jönni a koliba (amiről kiderült, hogy egy nyolcemeletes szocreál stílusban épült épület 400 méterrel a “Világ Vége”-tábla mögött), és lepakolhattam a cuccaimat. De persze ez nem volt olyan egyszerű, először is meg kellett találnunk, hogy merre is kéne menni, és majdnem eltévedtünk a villamosmegálló mellett. És, tudod, meg a legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy ne legyen ATM egy kollégium közelében… szóval persze, hogy nem volt nálam elég készpénz, hogy befizessem a 3000 korona letétet, és keresnünk kellett egy bank automatát a belvárosban, szerencsére Nela eljött velem, így nem kellett egyedül szenvednem ezzel a helyzettel. Végigszaladtunk a negyeden, és kétségbeesetten próbáltunk találni egy helyet ahol, először is, vehettünk tömegközlekedés-jegyet, mert a legközelebbi ATM két villamosmegállóra volt tőlünk. De rájöttünk, hogy tudunk on-line jegyet venni telefonnal, így mivel én már nem tudok SMS-t küldeni telefonnal, Nela vett nekem egyet – így most tartozok neki egy kávéval.

Természetfeletti erők segítségével időben visszajutottunk a koliba, és be tudtuk fejezni a papírmunkát úgy, hogy csak egyszer zavartak meg benne. Egy srác, akiről már a szaga alapján megmondtad, hogy részeg, úgy döntött, hogy megpaskolja a fenekem, amint elhalad mellettem, szóval utána szaladtam, és belerúgtam a seggébe. Aztán Nela lefordította, hogy bocsánatot kért, szóval most megúszta. Végül fel tudtam jönni a szobába, és találkoztam a szobatársammal. A neve Marysia, lengyel, és Cseh Kultúrát tanul, ebben a félévben mestervizsgázik, és kiderült, hogy máris van bennünk valami közös (a számos allergia ténye mellett): mindketten azért tanuljuk a nyelvet, ami ide összehozott minket, mert nem tanulhattunk egy másik egyetemen skandinavisztikát.

A stalkolás művészete, avagy így jártam a társaimmal

Oké, igazából sehogy sem jártam velük, de ez most nem igazán számít.

Az első benyomás emberekről és dolgokról létfontosságú része annak, hogy kedveled-e őket, az első benyomás alapján adsz nekik esélyt (kivéve, ha olyan bolond vagy, mint én tudok néha lenni, és az első benyomásod és a jó hatodik érzéked ellenére adsz valakinek esélyt, aztán még egyet, még ha egész lényed ellenkezik is), és az alapján kezeled őket, legalábbis egy ideig. Mondhatnád, hogy előítéletekről szól az egész, de csak egyszer volt eddig, hogy tévedtem valakivel kapcsolatban, és akkor is csak részben.

Ahogy talán már tudod, az Erasmus-hallgatóknak lehetőségük van, hogy legyen egy buddy-juk, egy diák a fogadóintézményből, aki segít nekik, és ha a buddy-rendszer jól működik, egy facebook-csoportot is csinálnak a bejövő hallgatóknak, hogy minden szükséges információt megkapjanak, mert hát a tény az tény, többször nézzük meg a facebook-ot, mint amilyen gyakran iskolába megyünk.

Augusztus első hetében választottak nekünk buddy-t, és főként ez a hónap, az eggyel azelőtti, hogy a kinti tanulmányaink megkezdődnek az, ahol már inkább a kinti dolgainkkal foglalkozunk, mint az itthoniakkal, hisz már csak a nyelvi teszt és a támogatási szerződés aláírása van hátra a kiutazást megelőző papírmunkából. Mindenki, aki részt akart venni a buddy-programban, kapott egy e-mailt a buddy-koordibnátortól a buddy-juk e-mail címével, és kapcsolatba léphettünk a legelső emberrel, akivel Csehországban találkozni fogunk; de az én budy-m nem vesztegetett semennyi időt sem, egy nappal korábban írt nekem e-mailt, mint a buddy-koordinátor, és szólt, hogy jelöljem be facebookon, ha szeretném. Azok, akik ismerőseim facebookon tisztában vannak azzal, hogy a közösségi médiában élek, és ha nem osztok meg facebookon semmit több, mint egy napig egy huzamban, meg kell kérdezni, hogy minden rendben van-e (komolyan mondom), így bejelöltem, tehát igazából kapcsolatba léptünk egymással, de az első beszélgetés, meg minden később történt.

Talán már leírtam, a cseh és a magyar árak nem igazán különböznek egymástól, legalábbis az alapján, amit láttam. Az Erasmus-koordinátor küldött nekünk egy árlistát, így láthattuk, mi mennyibe kerül, de mivel laktóz-érzékeny vagyok (és úgy alapjáraton nem szeretem a tejtermékeket) nem igazán érdekel a tej ára (ami igazából olcsóbb, mint Magyarországon) hanem inkább a vegán verziójáé (pedig egyáltalán nem vagyok vegán); és mivel festett hajam van, haj-vitaminokat szedek, hogy a sörényem élettelinek és egészségesnek tűnjön, és műkörmöm van, tudom kell, hogy a hajfesték, a vitaminjaim, és a manikűrös mennyibe fog kerülni. És ki mást kérdezhetnék, mint a buddy-m? Nevethetsz, de egy hetembe telt, hogy írjak egy listát arról, mit kell kérdeznem, és megszerkesszem azt a két sort, amit megírtam neki, kicsit ideges is voltam, és mivel volt elég időm, nem kezeltem létfontosságú teendőként, hogy írjak neki, amint lehet. De végül sikert értem el, és beszélgettem egy bájos cseh lánnyal, Nelával, aki művészettörténetet tanul,  és akivel nagy eséllyel minden nap fogok találkozni az iskolában, mivel a szakjaink ugyanabban az épületben vannak.

Miután megvolt az első (és azt hiszem, nagyon ciki) beszélgetésünk, kiderült, hogy jól kijövünk egymással, és van bennünk pár közös: mint például az egészséges életmód-mánia és az, hogy blogolunk/naplót vezetünk arról, hogy Erasmuson vagyunk; valamint az is, hogy tud pár szót magyarul, mert az előző szemesztert Erasmus-hallgatként töltötte Zadarban, Horvátországban, és rengeteg időt töltött magyar diákokkal (nem kétség, miért lett az én buddy-m, én vagyok az egyetlen magyar Erasmusos Ostravában ^^”””””). Az is kiderült, hogy ha este futni szeretnék menni a belvárosban, ahol lakni fogok, az biztonságos.

Egyik nap a többi külföldi diákot is megnéztem a facebook-csoportban, és egy dolog mglepett. Nem, nem az, hogy nagy részük lengyel, azt egész normálisnak mondanám egy olyan város egyeteméhez képest, ami 15-20 km-re van a lengyel határtól; hanem az, hogy rengeteg, rengeteg, rengeteg diák, aki jön, spanyol vagy portugál. Láttam egy pár francia vagy belga embert is (nem is egyet vagy kettőt), néhány németet (megint csak nem nehéz rájönni, hogy Typisch Hans és Typisch Gretchen miért akar egy olcsóbb, szomszédos országban tanulni), egy finn és egy orosz lányt, valamint egy olasz fiút és egy lányt is, egy lányt a távol-keletről (nagy eséllyel Korea) és egy fiút Fekete-Afrikából; és még pár embert, akiket nem jegyeztem meg.

Tehát ez nagyon multi-kulturális lesz, és alig várom, hogy csatlakozhassak ehhez a tömeghez! A leendő szobatársamra is nagyon kíváncsi vagyok, kicsoda lesz, hogyan jövünk majd ki egymással, satöbbi, satöbbi. Ígérem, hogy írok új bejegyzést, amit Ostravába érek, és ez az egész tényleg elkezdődik!