Utolsó heti őrület

Az utolsó hét, mielőtt elindultam, egy igazi őrültek háza volt, életemben nem gondoltam volna, hogy elköltözni 5 hónapra ilyen lesz. Persze, tisztában voltam vele, hogy bepakolni minden cuccom, és a személyes kis konyhám nem lesz egy leányálom, de akkor is.

Az egész tortúra múlt csütörtökön kezdődött, amikor vissza kellett mennem Pécsre (és a központi buszmegállótól mindenhova gyalogolnom kellett, mert szegény Erasmusos diák szart se fog fizetni buszjegyre, végül is vannak lábaim) és meg kellett szereznem a második féléves törzslapomat (avagy miért szívás Erasmusra menni azonnal az első év után); és ott szó szerint bujkáltam valaki elől, akit utálok; de, én mázlista, nem kellett jópofiznom vele, amint megpillantottam (szerencsére csak egyszer), 180°-os fordulatot tettem, és visszamentem a lépcsőkön; avagy miért menő, hogy a suli egy labirintus, de tudom, mi merre van.

Amint elmentem egy Angol Irodalom és Kultúra II előadásra (‘mert ha már ott vagyok, miért is ne?), találkoztam (majdnem) mindenkivel, akivel akartam, és mindenkit megöleltem, majd megtudtam, hogy az Angol Irodalom és Kultúra intézet vezetője tanult és tanított is Ostravában (! egyébként helló, tanárnő), feltűnt, hogy éhes vagyok (lévén fél négy is volt addigra, azt hiszem, ebben nincs is semmi meglepő), és ettem egy gyrost a suli mellett, ahol egy imádnivaló ötvenes arab férfi árul mennyei étket a szegény és éhező egyetemisták számára; és mikor mondtam neki, hogy legközelebb csak februárban mehetek megint, elkezdte, hogy “Csak akkor találkozunk legközelebb? Jó utat!”. Hát nem ennivaló? Miközben korgó gyomrom töltöttem meg a szeretettel készült gyrossal, sétáltam visszafelé a buszmegálló… mellett levő plázába, hogy minden velem levő készpénzt elköltsek, őszintén szólva nem igazán akartam pénzt váltani… és egy pár új bakancsra is szükségem volt… valamint találtam egy direkt túlméretezett, kötött, „inka arany” színű pulcsit, amit már vagy március óta kerestem (egy hosszított bordó pólóval, mert az megtetszett), és a kis látogatásom a Claire’s-be rkás fülbevalóért és nyakláncért varázslatosan eltüntetett 20e forintot a pénztárcámból. Nem is tudom, mi történhetett a pénzzel…

A következő fontos állomása a képzelt utamnak az elkészülésig hétfő volt, amikor megcsináltattam a körmeimet, és vágattam a hajamból. Még mindig sírok minden alkalommal, ha fésülködök, 10-15 cm-t erőszakkal eltávolítottak a sörényemből… de most legalább egészségesnek és frissnek tűnik. Kedden apa és a felesége elvittek venni egy bőröndöt; említettem már, hogy nincs elfogadható bőröndöm, amibe pakoljak? Egy ideje kiderült, hogy apa mégsem tud elvinni kocsival, szóval a MÁV-ra és Eurpa vasúthálózatára kellett hagyatkoznom, hogy eljussak Ostravába. Szerencsére a Varsovia Express Budapestről Moszkvába keresztül megy Ostraván (volt róla egyáltalán fogalmad, hogy a Budapest-Moszkva vonal még mindig létezik?), így nem kellett átszállnom egy olyan országban, amit nem is ismerek, és a nyelvét se beszélem. A szerda főként azzal telt el, hogy bepakoltam a ruháimat bőröndbe, amit kaptam, és minden más cuccom egy másikba, amit apáék adtak kölcsön. Csütörtökön hajat festettünk anyával (az övét is, mert a burgundi vörös hajfestéknek a fele megmaradt, és most nagyon rövid haja van), és elkezdtem mindenkitől elköszönni, főleg a nagyszüleimtől, akik két utcára laknak tőlünk.

A péntek egy igazi hullámvasút volt, a legjobb barátnőmmel megegyeztünk,hogy még egy utolsó közös kajakómát összehozunk, szóval elmentünk gyrosozni (én mondom, ha a gyros lenne az egyetlen gyorskaja a világon, nem sírnék) aztán (végre) vettünk neki egy nyuszit, amit már régóta szeretne. A neve Berci, 3 hónapos, és nagyon jól nevelt törpenyúl. Hazafele a buszon próbáltunk annyit beszélni, amennyit csak lehet, ekkor láttam utoljára karácsonyig, és ekkor volt az utolsó 24 óra, mikor magyarul tudtam beszélni valakivel élőben, amint elhagyta a vonat az állomást, csak a kalauz beszélt hozzám magyarul szemtől szemben.

Próbáltam olyan korán lefeküdni, amennyire lehetett, 4:20-kor kellett kelnem, hogy elkészüljek a 150 km-es útra apával Budapestre, hogy elérjük a 8:22-es vonatot. Éjjel legalább ötször ébredtem, és több rémálmom is volt arról, hogy apa későn ér oda értem, 7 után (ami igazából meg is történt, később indultunk, mint beszéltük, de még így is fél órával korábban értünk az állomásra, mint kellett volna, szóval nem volt baj. Nem is tudtam volna tovább aludni, egyébként is felébredtem négykor, és reggelit is kellett csinálnom, amit a vonton ehetek. Egyszer az is végigfutott az agyamon, hogy még mindig visszafizethetem az egész ösztöndíjat, és visszamehetek Pécsre (ami Nela szerint teljesen természetes, nem kell aggódjak miatta), de elbeszélgettem magammal arról, hogy nem azért csináltam végig ezt az egész procedúrát február óta, hogy a célban adjam fel. Igazából ötletem sincs, ez a gondolat hogy mászott be az agyamba, de mostanában olyan stresszes voltam (és a havi hormonális változások is pont ezen a héten találtak megtámadni), hogy három éjjel is szó szerint sírtam az ágyamban.

De, mint minden rossznak, ennek is vége lett. Az időjárás szörnyűre váltott ma reggelre, és szerencsénk volt, hogy nem esett, mikor indult a vonat, így apa nem ázott el, míg ment vissza a kocsihoz. És, meglepetés, volt vécépapír és szappan a vonaton. Ellenben a telefonszolgáltatással és a Wi-Fivel nem volt ilyen szerencsém, nem volt működő internet a magyar-szlovák határtól, és SMS-t sem tudtam már küldeni a szlovák-cseh határtól, csak telefonálni. Pozsonyig én voltam az egyetlen a kabinban, ott egy hölgy és a kutyája, Gia felszálltak a vonatra, és meg is simogathattam a kis cukit. Egy férfi is került a kabinunkba, akiről kiderült, hogy japán, és mikor ez az idős úriember segített nekem leszállni a cuccaimmal a vonatról, japánul köszöntem meg neki.

Aztán ideértem Ostravába. Nela már várt rám a vonatállomáson, így ide tudtunk jönni a koliba (amiről kiderült, hogy egy nyolcemeletes szocreál stílusban épült épület 400 méterrel a “Világ Vége”-tábla mögött), és lepakolhattam a cuccaimat. De persze ez nem volt olyan egyszerű, először is meg kellett találnunk, hogy merre is kéne menni, és majdnem eltévedtünk a villamosmegálló mellett. És, tudod, meg a legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy ne legyen ATM egy kollégium közelében… szóval persze, hogy nem volt nálam elég készpénz, hogy befizessem a 3000 korona letétet, és keresnünk kellett egy bank automatát a belvárosban, szerencsére Nela eljött velem, így nem kellett egyedül szenvednem ezzel a helyzettel. Végigszaladtunk a negyeden, és kétségbeesetten próbáltunk találni egy helyet ahol, először is, vehettünk tömegközlekedés-jegyet, mert a legközelebbi ATM két villamosmegállóra volt tőlünk. De rájöttünk, hogy tudunk on-line jegyet venni telefonnal, így mivel én már nem tudok SMS-t küldeni telefonnal, Nela vett nekem egyet – így most tartozok neki egy kávéval.

Természetfeletti erők segítségével időben visszajutottunk a koliba, és be tudtuk fejezni a papírmunkát úgy, hogy csak egyszer zavartak meg benne. Egy srác, akiről már a szaga alapján megmondtad, hogy részeg, úgy döntött, hogy megpaskolja a fenekem, amint elhalad mellettem, szóval utána szaladtam, és belerúgtam a seggébe. Aztán Nela lefordította, hogy bocsánatot kért, szóval most megúszta. Végül fel tudtam jönni a szobába, és találkoztam a szobatársammal. A neve Marysia, lengyel, és Cseh Kultúrát tanul, ebben a félévben mestervizsgázik, és kiderült, hogy máris van bennünk valami közös (a számos allergia ténye mellett): mindketten azért tanuljuk a nyelvet, ami ide összehozott minket, mert nem tanulhattunk egy másik egyetemen skandinavisztikát.